A hüvelykujjam soha nem mutatott az égre.
A csizmám vastag por is régen lepte,
De érzem, vár rám New York, Párizs, London,
S van néhány barát, ki elkísér majd az úton.

Dalaimat sosem kiáltottam senkire.
Az elkorhadt tábla se vitt még semerre.
De majd szárnyalni fogok, a felhők fölé,
hogy lelkem élvezhesse, ami csak az övé.

Híd:
De ha testem elfárad majd újból,
lesz néhány barát, ki segít az úton.

Refrén:
Lelkem száll, örökké száll,
rengeteg csoda csak engem vár,
de szívem lebeg, félve remeg,
testvéreim, ó, várjatok meg!

Visz az út, visz, messze innen el,
Énrám gyakran csak a sok csillag figyel.
De nem sajnálj, jó ez nekem így,
Hogy egyedül kergetem színes álmaim

*Magyarázófejfelvétele* Kérem, emberek, igen, ez egy dalszöveg, igen, van egy "bandám" és nem, nem vagyok megzakkanva...bár néha attól a két idiótától úgy érzem magam, mint a mosott zokni...-.-" Szeretlek titeket. :'D

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.